A lét szűk, fortélyt tanulni nehéz,
Jó példa nincs, s drága a győzelem,
A féltett öröm hamar tünedez,
Ez az ami miatt a Szerelem
Működése nekem hihetetlen.
Mily őrjítő szenvedélyt éltetek,
Mégse tudom, úszok vagy süllyedek?
A Szerelem tényéhez nem értek,
Nem tudok hívei jutalmáról,
De róla gyakran szólnak a könyvek:
Kegyetlen dühéről, s csodáiról.
Olvasok róla, úrról, s atyáról,
De bizton csak azt tudom, nyoma fáj.
“Isten óvjon ettől” ilyet kívánj!
Szokás szerint, örömért és tanért
Olvasunk könyveket, azt állítom,
De így beszélek? Tudom idejét,
Nemrég történt, mikor megtalálom
A régi könyvet, sárga papíron,
Mi okít ősi bölcsességben,
Hogy a lapok peregtek kezemben.
A régi mezőkön, ahogy tartják,
Termett a friss búza évről-évre,
S régi könyvekben szólt az igazság,
Termett a tudomány emberente.
Mert, hogy látszott mindennek értelme —
Az olvasás nagy örömökkel járt,
S hamar köszöntöttem az éjszakát.
A könyv, amit említettem, ím,a
Címe ez volt, melyet így mondanak:
Cicerótól1 a “Scipio2 álma”
Hét szakasza mennynek és pokolnak,
Testnek és léleknek, mi benne lak'.
Amilyen gyorsan csak átadhatom,
A rege fő részeit elmondom.
Először meséli, Scipio hogy jött
Afrikába, Massinissához3 el,
Akit baráti jobbal üdvözölt.
Szólt beszédekről, mik nagy örömmel
Tartottak, amíg a Hold nem ért fel.
Éjjel a nagyapa, lakik már lent,
Az idősebb Scipio4 megjelent.
Elmondja, miként egy magaslatról
A virágzó Karthágó5 tűnt elő.
S számot ad minden tanításáról:
Férfi, akár bölcs vagy tudatlan ő,
Legyen közjó és erényszerető,
Mert így tarthat egy boldog hely felé,
Hol öröm van örökkön örökké.
Akkor ő kérdi, ki itt lett halott,
De máshol családja és életük?
“Nem kell félni” nagyapja válaszolt.
Ez a világ csak a mi szűk helyünk,
Halálnem, minek útját festettük.
A dicső harcos, ha halnia kell,
Mennybe megy és az égen csillagra lel.
Majd megmutatta a kicsiny Földet
Mennyei mértékekkel mérve át.
Ismertette mind, a kilenc szintet,
Meghallgatták a fentiek dalát —
Szólt a háromszor három szinten át.
Forrása zenének, s daloknak
Odalent, s oka harmóniáknak.
Elmondta, hogy amíg a Föld kicsi,
Sok a szenvedés, s kevés a kegye,
Nem lehet a világot élvezni.
S eljött az idő, visszatérésre,
S minden csillag visszaállt helyére.
Lent voltak újra, kint az álomból,
Semmi sem tért el a megszokottól.
Scipio könyörgött, mondja mind el,
Hogy lehet része e nagy örömben.
S ő szólt: “Hallhatatlanságodhoz kell,
Hogy dolgozz mindig bölcsen, serényen,
A közös érdekért, s az ösvényen
Utad tiszta lesz, míg célhoz nem ér.
Boldogság és tiszta lélek kísér.
“A törvényszegő” magyarázza,
“És buja nép, mikor roskad holtan,
Elkárhoznak az örök kínokra.
Még sok-sok év kell, hogy bizonyosan
Fizessen bűnéért a méltatlan,
Midőn elérnek a szent helyre,
Hogy érvényesüljön Isten kegye.”
Napnak vége, jött a sötét éjjel,
Mi elöl elbújnak az állatok,
S megfosztott könyvemtől, ahhoz fény kell.
Ágyam szólított, rögvest ott állok,
De fejemben zúgnak gondolatok.
Megtörténtek, miket nem akartam,
S nem volt napja annak, mit akartam.
Végül erőm vége közeledett,
Egész napos munka teljes súlya
Kérte bérét, álomba repített.
Álmomban, mondom, megjelent újra,
Ahogy az Öreg mutatta sorra
Az ifjúnak, ki halott szintén rég,
Jöttek, s éltek tovább álmomban még.
Ha fáradt erdész ágyában alszik,
Álmában tovább vágja a fákat.
A bíró is tovább ítélkezik,
Kocsis tovább hajtja a lovakat,
Lovag ellenét, gazdag aranyat,
A beteg ember gyógyteát képzel,
S a szerető újra hölgyére lel.
Nem mondhatom, egy a könyvbélivel,
De Scipio, a nagy győző állt ott,
Együtt voltam az eredetivel.
És így szólt: “Magad miért untatod,
Régi tanokat miért olvasod?
Macrobius6 szerint nem kis dolgok,
Mit szenvedéseidért adhatok.”
Aphrodité7 , gyönyörű istennő,
Ki lángra lobbant minden hű szívet,
Add, hogy álmom legyen végig érő,
Segíts, veled a legjobb mű lehet,
Mit utazó e tájon föllelhet.
Légy velem, miképp álmom leírom,
Adj erőt a rímekhez, s alkotnom.
A TÖRTÉNET
Idősebb Scipio ragadt rögvest
Egy nagy kapuhoz tovább vezetett.
Körülötte magas fal, zöld köves,
Rajta míves betűkkel vésetett,
Versbe szedett üzenet lehetett,
Mindkét oldalt, nagy különbség közte,
Amelyiket láttam, ez állt benne:
“Lépj által, be a gyönyörű helyre, mi
Szívnek, gyilkos sebnek gyógyítója,
Lépj Kegynek forráshelyére,
Hol kitart zöld, duzzadó Földanya,
Ez út vezet a legjobb kalandba.
Üdvöz lény vándor, vesd le bánatod,
Nyitva állok, lépj beljebb, ne állj ott!”
“Lépj által” a másik kezdi,
“Oda, hol bárd súlyt gyilkos csapással,
A Megvetés Gőggel együtt őrzi,
Hol medve éber, fa nincs virággal.
E folyó kegyetlen csapdába csal,
Hol a hal kiszárad börtönében.
Kerülni, megoldás, az egyetlen.”
Arannyal és feketén írt sorok,
Eldönthetetlen mi elé állít.
Az egyik félelemre ad okot,
Közben a másik buzgón bátorít.
Egyik lázba hoz, másik óva int.
Nehéz döntés, menjek, vagy maradjak,
Által lépjek, vagy hamar elfussak.
Mint két adamantium mágnes közt
A vasdarab szokott megrekedni,
Mozdulni semerre nem kap erőt,
Egyik húzná, másik nem engedi,
Ekképp nem tudtam én se dönteni.
Bent, kint? Scipio megelégeli,
Elkezdett a kapu felé tolni.
És így szólott: “Aggály telepedett
Arcodra, de nekem meg nem mondod.
Ne félj által lépni e boltívet,
Ez a szöveg nem neked íródott,
Mert te nem a Szerelmet szolgálod.
Míg a szerelem neked íztelen,
Hat másra íztelen, s keserűen.
Habár lehetsz te is gyarló ember,
Ne bízz, ne félj, ha nem tudod, miért.
Elbuktak már érte sok ezerszer,
Ölre mentek mind a szeretetért,
Megküzdeni kegyes választásáért.
Ha alkotáshoz vagy elég ravasz,
Megmutatom azt, mit látni akarsz.”
Kezem övében, s indult előre,
Biztos helyről léptünk a kapun át,
És Uram, örülök, hogy megtette!
Odaát, ameddig a szem ellát,
Levéltől burjánzó ősöreg fák,
Minden fajtából frissen és üdén,
Mint a smaragd, káprázat nyílt elém.
Építészek tölgye; erős kőris,
Pillérnek és koporsónak szilfa,
Juhász bokra, kocsisnak magyal is;
Fenyő árbocnak, ciprus, halálfa,
Tiszafa íjnak, és nyílnak a nyárfa.
Oliva a békéért, és szőlő,
Pálma, és babér annak, ki dicső.
A kert virágzó ágakkal teli,
Arrébb csermely csörgedez egy réten,
Csodáival nem lehet betelni,
Virágai nyílnak ezer színben,
Hűvös forrásból tiszta ér terem,
Csordultig apró könnyű halakkal,
Ezüst pikkellyel, vörös uszonnyal.
Majd feltűnt a madarak éneke,
Angyali szózat a dallamokban.
Míg a szülő az ételt kereste,
A fiókája kisnyulakkal van.
Távolabb őzbakot, s nőstényt láttam,
Szarvasbikát, tehenet és borjat,
Mókust, más nemes apróságokat.
Akkordnak és hangszernek összhangja,
Hang, mi szólt, elragadóan zengett,
Mindennek teremtője és ura,
Soha nem hallottam ennél szebbet.
Langyos szellő, könnyedebb nem lehet,
Szólaltatja a zöld leveleket,
Egészíti a szárnyas éneket.
A hely levegője kellemes volt,
Nem volt se túl meleg, se túl hideg,
Minden ismert gyógynövény itt lelt hont,
Ember itt nem lesz beteg, sem öreg.
Forrása hány jónak, számlálni meg
Nem lehet. Soha nem volt éjjel itt,
És az ég tiszta látást biztosít.
Hevert egy fa alatt a pataknál
Kipudó8 úr, nyila lobbant lángra,
Íja lábánál, mindig készen áll,
Miközben mellette a leánya
Késével a vízben a nyilakra
Nevét a kiválasztottnak véste;
Ez lesz ölésre, az ölelésre.
Azonnal felismertem Örömöt,
Díszt, Buja és Udvariasságot.
Fortélyt, ki bír sok észt és nagy erőt,
Segít játszani jól a bolondot,
A tökéletes tettetés ő volt.
Azt hiszem, láttam Gyönyörűséget,
Egy tölgy alatt, vele Nemességet.
Szépséget meztelen pillantottam meg,
Fiatalság kacag egy játékon,
Vakmerőség, Óhaj, s ki Hízeleg.
Kotnyeles, Vesztegetés és három
Másik, kiknek nevét én nem tudom.
Bronz templom, hosszú jáspis gerendást
Láttam, mi bír megbízható tartást.
A templom körül tánc mindenfele,
Sok bájos hölgy járta, volt köztük, ki
Öltözött sok szépbe, s ki bőrébe.
Köntösben, kócos hajjal táncolni,
Ez volt feladatuk, évenkénti.
A homlokzaton fehér galambot,
Tisztát, sok száz párt láttam ülni ott.
A templom ajtajában higgadtan,
Béke úrnő ült, fátyollal kezén.
Megtestesült tapintatosságban
Türelem úrnőt is meglelém,
Fakó arccal, homokdomb tetején.
Mellette álltak, kint és odabent,
Ígéret, Tehetség, s a csődület.
Bent forrt a levegő sóhajoktól,
Lázas, zavart zajok tajtékzanak,
S így sóhaj termett minden óhajból,
S minden oltártüzet meggyújtanak,
Új fénnyel. S ott, akkor tanítottak
A búnak sok formájára, mit küld ő,
Féltékenység, keserű istennő.
Priapus9 isten is, láttam, ott állt,
Az ereklyetartók közt búsulván,
Mert a szamár felfedte szándékát
Éji bőgésével. Pajzsa vállán,
Szorgos férfiak érte vért ontván
Próbálták fejére tenni a sok,
Koszorúba font vágott virágot.
És egy csöndes sarokba húzódva
Vénusz10 , Gazdagsággal enyelgett,
Nagylelkű és gőgös volt játéka.
Sötét volt, de ében nem lehetett,
Láttam fényt, nem sokat, de eleget.
Arany ágy várja, és ő belefekszik,
Mint a lángoló Nap lenyugszik.
Arany szalag tartja arany haját,
Könnyed kötés, oldódik fektében,
Fedetlenné téve az alakját,
Urak kedvére. Meg kell jegyeznem,
A hálót nem óvta más ez ellen,
Csak egy fenséges fátyol, Valence11 -i,
Vastagabb anyag nem védte semmi.
Ezernyi érdes aromát áraszt
A szoba, és Bacchus12 , bor-úr kint ült,
Ceres13 szintén, ki éhséget mulaszt.
Úgy láttam, a Ciprusi bent feküdt,
Két ifjú kint könyörgésbe merült
Segítségért. De ekkor távoztam,
Mentem, Vizsgálódni a templomban.
Arra, szűzi Diána14 haragját
Ismerő tört íjjak felakasztva.
Hajadonok, idejük már lejárt
Szolgálatban, képük festve falra,
Már ismert volt előttem sok monda.
Ott volt Kallisztó15 és Athalanté16 ,
És mások, kik váltak rég ismerté.
Szeramisz17 , Kandaké18 és Heraklész19 ,
Büblisz20 , Dido21 , Thiszbé és Püramusz22 ,
Trisztán, Izolda23 , Párisz, Akhillész24 ,
Heléna25 , Kleopárta26 , Troilusz27 ,
Szkülla28 , és kinek fia Romolusz29 .
Ők voltak a másik falra festve,
Szerelme mindnek, és mi lett veszte.
Végül a tisztásra visszaértem,
Mi üde és zöld volt, mint már mondtam.
Először nyughelyet kerestem,
Vigyázva, mert királynő ült, láttam,
A nyári napfény sugaraiban.
Mindennél szebb volt mérhetetlenül,
Mi valaha ember elé kerül.
Mert a tisztáson, a virágdombon,
Ült a nemes istennő, Természet.
Ösvény vezetett át a lugason,
Ahol mindent nagy gonddal teremtett,
Nem volt madár, kit valaha nemzett,
S ne kereste volna jelenlétét,
Ki hagyta volna ki itéletét.
Mert ekkor volt Szent Valentin30 napja,
Amikor minden madár várható,
Mit ember ismer, az összes fajta.
Hatalmas, sűrű tömeg látható,
A föld, a tenger, minden fa és tó
Megtelt, alig talpalatnyi helyem,
Álltam, rést a tömegben nem leltem.
Alain31 a Természet Panaszában
Leírta alakját, miképpen fest,
Az ember úgy látja őt mindenben.
Tehát a Császárné, magasztal telt,
Szólt, hogy mindenki foglaljon helyet.
Tették ezt évről-évre e napon,
Szent Valentin napján, ahogy írom.
Ragadozó madarak mind felett,
Ültek, lejjebb pedig kis madarak
Ették, mit Természet odavetett,
Kukacot, s más ajándékot kaptak.
A völgyben vízimadarak úsztak,
A magvakon élők a zöld réten,
Hihetetlenül tarka tolldíszben.
Ott látható nagy, királyi sas,
Átszúrná a napot éles szeme,
S a többi fajtárs, alantasabb sas,
Kik hamar rejtőznének előle.
Ott volt a zsarnok, a barna, szürke,
Tollaival, ez volna a héja,
És a többit gyötrő mohósága.
A nemes sólyom, lábát királyi
Kesztyűn tartó, éles csőrű karvaly,
A fürj ellensége. Kis sólyom, ki
A pacsirta számára a baj,
Ott volt a galamb, szíve mint a vaj.
Féltékeny hattyú, haláról dalol,
S a haláli előjel, a bagoly.
A nagy daru jön trombitaszóval,
A tolvaj csóka, fecsegő szarka,
Kócsag látszik a gúnyos szakjóval,
Árulással teli bíbic, csalfa
Seregély, fentről les minden szóra.
Gyáva kánya, s vörösbegy, szelídke,
A kakas, ki falvak ébresztője.
Veréb, Vénusz fia, a fülemüle,
Ki köszönti az összes új rügyet.
Méhek gyilkosa, a gyors fecske,
Készítenének virágból mézet.
Házas gerlice, bír igaz szívet,
A páva, gyönyörű tolldíszével,
Fácán, gúnyolja a kakast éjjel.
Éber liba, kakukk, a kegyetlen,
A papagáj, kéjelegve szólna,
Réce, ki tör saját népe ellen,
A házasságtörés bosszulója,
A gólya, s falánk kárókatona.
Bölcs holló, aggódó hangú varjú,
S telelő fenyőrigó, nagy múltú.
Mit is mondhatnék? Madárfajok mind.
Mi bír tollat, s valamennyi erőt,
Bárki láthatja összegyűlve itt,
A nemes Természet úrnő előtt,
És figyeli minden teremtmény őt.
Hogy válasszanak jól döntve, bölcsen,
Menyasszonyt s férjet egyetértésben.
De tettre térve, Természet kezén
Nőstény sas, alkatra legnemesebb,
Teremtésére jól emlékezvén,
Mert legkegyesebb és legkedvesebb,
És mind közül a legerényesebb.
Tökéletesnek vélte Természet,
S ő csőrével csókolt neki kezet.
Ő a Mindenható helyettese,
Nedves vagy száraz időt, meleget
És hideget ki rendez egységbe.
Szép szóval, lággyal beszélni kezdett:
“Kérlek, figyeljétek döntésemet,
Nyugalomért, s bajban segítségnek,
Amint tudok, válaszolok néktek.
Tudjátok jól, Szent Valentin napján
Törvényemért, s irányításomért
Jöttök válaszért — majd tovaszállván —
Társért. És én döntök, kedvetekért
Szóltak szavaim kezdettől fogva,
Így nem fogok változtatni rajta.
A hím sas, ahogy éreznetek kell,
Királyi madár, fölétek való,
Bölcs, s kiváló, igaz mint az acél
Kit én formáltam, ez tudható,
Kedvemre mindig örömöt hozó,
Nem kell még szólnom méltóságáról,
Ő választ először, s dönt útjáról.
Utána választásban jöhettek
Fajok szerint, ahogy sorban álltok,
Szerencsével győztök, vagy vesztetek.
De jaj, kinek a szerelme álnok,
Isten legfájóbb kardja sújt rátok.”
Majd az említett sast hívta elő,
S szólt “Fiam, a te választásod jő.
De vigyázz, a körülmény kötelez,
Olyan legyen szívednek óhaja,
Amit teljes egyetértés övez.
És akárki is legyen a párja,
Miként ehhez régen vagyunk szokva,
Akit ő kegyelemben részesít,
Amint hallja, nyomban teremjen itt.”
Alázatosan, lehajtott fejjel,
A nagy sas szólt, nem volt késedelem.
“Legfőbb úrnőm, mérhetetlen keggyel
Kezdhetek. Választ szívem és eszem
A hölgy karodon, neve mint nevem,
Kedves neked, Kiért bármit teszek,
Mit kér, élni csak vele élhetnék.
Könyörgök, tőle nyerjek most kegyet,
Legyen az én egyedüli úrnőm,
Vagy hagyjatok most halni meg, e helyt
Ily fájdalom nem lehet éltetőm,
Mert kiszív minden vért a szívemből.
Tiszta szívemre nyissatok szemet,
És fájdalmam ébresszen részvétet!
És ha nem találtatok méltónak,
És szavam elvesztette hírnevét,
S lett kérkedő, kezdjetek hajszának,
Hozza a bíróság ítéletét,
E madarak tépjenek akkor szét,
Mikor ő úgy találja, hibáztam,
Avagy szándékosan rideg voltam.
Senki nem szereti, mint én teszem,
Bár ő soha nem tett ígéretet.
Ha enyém lehet, kegyes énvelem,
Soha nem kell halljon kérelmeket,
És el nem követek hűtlenséget
Semmi bajban, vezesse őt messze
Tőlem útja, Ez beszédem vége.”
Miképp nyáron a friss vörös rózsa
Pompázik a nyári napsütésben,
Szerénység arcára a pírt vonta
A nősténynek, s ámult a beszéden
De nem szólt, hogy válasza mi legyen
Zavarától nem lelt, s szólt Természet,
“Lányom, biztosítlak, nem kell félned.”
Egy másik sas szólalt fel serényen,
Alacsonyabb rangú: “Az nem lehet.
Szent Jánosra, jobban szeretem én,
Vagy egyenlő bennünk a szeretet.
Szolgálom régebben, mint te tetted.
Ha hosszútávú szeretőt keres,
Nekem kell lennem füzérrel díszes.
S állíthatom szintén, ha úgy talál,
Rossz, lázadó, féltékeny, indiszkrét
Vagyok, várjon rám akasztott halál.
És ha nem szolgálom őt úgy, miképp
Értelmemből tudom, szavam vegyék,
Ha a becsületét meg nem védem,
Vegye el életem, és mindenem.”
Harmadik sas is mondott beszédet:
“Most, uraim, kis szabadidő kell,
Sok madár repülne egyet, mehet,
Az urával, vagy drága hölgyével.
És jobb, ha Természet meg nem tisztel,
És nem hallgatja meg, mit most mondok,
Mielőtt a bánatban meghalok.
Csak hosszú szolgálatom adhatom,
Meglehet, hogy a halál még ma vár,
A bú miatt, amivel rég kínlódom,
Húsz télen át, és megeshet akár,
Hogy van, ki ügyesebben szolgált már
Fél év alatt, bár ez több nem lehet,
Mint mit férfi életén át tehet.
Nem magamért mondom ezt, nem tudtam
Megszolgálni a hölgyemnek kegyét.
De állítom, hű embere voltam,
Nyugalmának legjobb keresőjét
Bennem láthatja. Míg van bennem lét,
Övé vagyok, legyek éber, s álmom
ha jő, igaz szívemből mondhatom.”
Életemben, a születésemtől
Szókat szerelemben, se semmiben
Sosem hallottam ilyet embertől.
Ily megfontolt, hozzáértő, ilyen
Tiszta beszédet mint e percekben.
Reggeltől a beszédjük kitartott,
Míg a Nap sebesen lenyugodott.
A madárraj türelmetlenkedett
S felkiáltottak: “Hagy menjünk végre!”
Láttam, minden fa beleremegett.
“Gyerünk!” szólt, “Ez minek büntetése?
Lesz ez átkozott vitának vége?
A bírák miként választhatnának
Bárkit, híján bizonyítékoknak?”
A liba, a kakukk és a kacsa,
“Gá,gá” , “Kakukk” , “Háp, háp” kiált egyet,
Két fülem a zsivajt alig bírta.
A liba szólt: “Ez mind nem ér kegyet!
De hallgassátok az én tervemet,
Gyorsan nekiadom szavazatom
Egy vízimadárnak, bármit mondjon.”
“Én kukacevőnek” a kakukk szólt,
“Hogy ő legyen, ki szók a szavamban,
Vegyétek terhem, s szolgáljon közjót,
Szabadítsatok meg minket gyorsan!”
“Téged nem tűrünk tovább, valóban”
Így a gerlice, “A döntés tied,
Válassz olyat, ki tartja a csőrét.
Csírát eszem, létem haszontalan,
Tudom, az élet megtanította,
De az jobb, ha a mi nyelvünk szótlan
Mint, ha avatkozunk a dolgokba
Hol döntésre egyikünk se jutna.
De célt nem érünk, ha mégis szólunk,
Csak még több zavart okoz a szavunk.”
Természet hallgatta figyelmesen,
A hátsó, ostoba zúgolódást,
S mondá: “Fékezzetek nyelveteken,
Hamarosan találunk megoldást,
Befejezni ezt a várakozást.
Úgy határoztam, minden csoportból
Egy legyen, ki többi szavával szól.”
És egyetértésben bólintottak,
Nemes madár szintúgy, mint a préda.
Ekkor, először, nyíltan szavaztak,
A hím sólyomra, hogy szóljon, s mondja,
Mi mindnyájuknak határozata.
Ás Természetnek őt mutatták be,
És ő örömmel egyezett bele.
A sólyom így adta elő a tényt:
“Nagyon nehéz lenne eldönteni,
Ki szereti leginkább e nőstényt.
Mindnek volt ideje előadni
Okát, s nincs mit előbb kéne venni,
Mely a többinél sokkal nemesebb.
Döntsön harc, ki a legérdemesebb!”
“Készen állunk!” jött a válasz hamar.
“De urak!” szólt a sólyom, “Mit mondok,
Nem ért még véget, mit a nép akar!
Kérlek ezért ne haragudjatok,
Más lesz a harcotok, mint gondoljátok.
Miénk a szó, kezünkben a döntés,
Szólunk, mikor ér véget a küzdés.
Ezért nyugalom! Eszünk megmondja,
Hogy ki lesz majd a legérdemesebb
Erényekben, legtovább ki bírja,
Kinek a vére a legnemesebb
S ha úgy dönt, néki kedvesebb.
Ha már döntött, kit választ a három
Közül, csak mondja ezt »Én már tudom«”
A vízimadarak tanácskoztak
Együtt, és egy rövid beszéd után
Mind kelepelték, amit kívántak,
Egységben, közösen jóváhagyván,
A liba beszédét, ekképp szólván:
“Ki sóvárgott közös beszédünkre,
Szóljon hát” kérték, “Isten segítse!”
A vízimadarakért elkezdte
A tojó gágogva a beszélést,
És ekképp szóla: “Béke! Figyelje
És hallgassa mind az ítéltetést!
Én is gyűlölöm a késlekedést
Javasolom, amint a bátyám, ha
Nem szereti a lány, álljon tova!”
“Íme, ez egy libához illő terv”
Szólt a karvaly: “Ki sose virágzott,
Íme, ilyen ha szól a laza nyelv.
Istentől bolond. Ha marad, mi volt,
Csönd, jobb lett volna, mint bután szólnod
De, igaz szó, mi ellen nem tehetne:
»Sose nyugszik a bolondnak nyelve«”
Az összes nemes madár nevetett,
S máris jött a magevők követe,
A nőstény gerlice előlépett,
Mondja el az igazat, mind kérte,
Mit úgy érzi, hogy neki kellene,
Ő pedig őszintén válaszola,
És beszélt, csak az igazat mondva.
“Isten tiltja, hogy szeretőt váltson”
Pirult a gerle szemérmességgel
“Tüze kitart, ki állítja bizton?
De neki halálig szolgálni kell
És a liba szavát nem hiszem el,
Mert én ha döntök, párom ki legyen,
Övé leszek mindig, s ő végzetem”
“Jó vicc” szólt a kacsa, “kalapomra,
Ha egy férfi örökké céltalan
Szeret, értelmét annak ki látja?
Táncolni úgy ki lesz boldogtalan?
Gondolni rá, tud, ha ő gondtalan?”
“Háp, úgy” szólt még a kacsa “Jobban jár,
Ha tudja, több a csillag, mint egy pár.”
“Hess innét, vészmadár” szólt rá egy sas,
“Szólsz szemétdombról származó szóval,
Nem látod azt, mint mi, hogy jót mondhass,
A szerelmed, mint a bagoly nappal,
Ki nem lát a fényfüggönyön által.
Fajod szerencsétlenségre ítélt,
Mert a szerelemből semmit se ért.”
A kakukk került sorra, nevében
Mindannak ki volt ott kukacevő,
“Mióta bírom társam békében,
Nem oly hosszú, mint hozzátok illő.
Legyenek egyedül hátralévő
Életükben, ha nincs egyetértés,
S nem lesz többé ilyen kérdés.”
“A falánkot a hasa vezérli
Ha teli, minden jó” kis sólyom szólt,
“Ki a verebet fészkében öli
Pedig táplál téged, a bús falót.
Életed mindig is magányos volt.
Hasztalanság jellemzi a léted,
Menj, míg a világ nem kéri véged!”
“Csönd” szólt Természet, “Én parancsolok.
Míg a véleményeket hallgattam,
Amikkel megoldást nem hoztatok,
Végül az alábbira jutottam:
A hölgynek kell a döntést meghagyjam,
Válasszon ő, kit szeretne; kegyest,
Gyarlót akár, övé legyen rögvest
Úgy tűnik, eldönteni nem lehet,
Melyik hím sasnak leghűbb szerelme,
Így hát megadom neki a kegyet,
Találja párját, szívét követve,
S az övé lesz, míg nem felejt szíve.
Így dönt az úrnőtök, s nem hazudok,
A szerelem az, mit elfogadok.
De ha a döntésedben hallgatsz rám,
Ha én lennék Értelem, úgy vélem,
Én a királyi sast választanám,
Aki a legügyesebb mindenben,
És ki a legnemesebb remekem.
Kit ajánlhatok teljes szívvel,
S kivel biztos elégedett leszel.”
A nőstény gyönyörű hangon szólott
“Jogos úrnőm, Természet, istennőm,
Lelkem útmutatásodra hallgatott
Mindig, mint minden lény a jó Földön,
S tied leszek míg halálom nem jön.
Ha átadod első ajándékom,
Hamarost felfedem szándékom.”
“Átadom” szólt Természet, ő pedig,
A nőstény sas folytatta ily módon:
“Teremtő úrnőm, az év végéig
A szavam haladékért had szóljon
Meggondoljam, hogy döntsek szabadon.
A mondandómnak ez a lényege,
Nem mondok mást, ha megölsz is érte.
Nem szolgálom Vénuszt vagy Kupidót,
Még nem tudom, mi az igaz módja.”
“Nos, nem sietettjük a választót”
Szólt Természet, “Nincs tehát más hátra,
Felkérlek titeket, távozásra,
Ki-ki párjával, ne maradjatok”
Szólt hozzájuk, mint olvashatjátok.
“De ti, sasok” szólt rájuk Természet,
“Bírjon ám jó szívvel mindhármótok!
Egy évet akárki elviselhet,
S a fáradságot ne sajnáljátok
A helyes útra, s rá vigyázzatok,
Szabad ő, jöjjön bármi, ez évre,
A késedelem nem árt nektek se.”
S miután a döntés megszületett,
Természet mindnyájuknak párt adott,
Egyetértésben, s mind elmehetett,
Ó, Uram, ott mindenki boldog volt!
Minden madár szárny a szárnyban táncolt,
A fejüket párjuknak döntve,
Fajról-fajra az úrnőt köszöntve.
Aztán madarakat kineveztek,
Mint mindig tették évről-évre,
Búcsúként rondót énekeljenek,
Jókedvért, s Úrnő tiszteletére,
A dallam mintha francia lenne,
A következő strófával kezdve,
Amint az a fejembe lett vésve:
Qui bien aime a tard oubliei
“Most üdvözlégy hát nyár, lágy napsugár,
Ki a téli időt feledteti,
És a hosszú éj végét jelenti.
Szent Valentin odafenn nagy úr már,
Kedvéért sok madár ezt énekli,
Most üdvöz légy hát nyár, lágy napsugár,
Ki a téli időt feledteti.
A jó kedve minket gyakorta vár,
Kiknek házassága megköttetik,
Jó kedvel éneklik, ha tehetik,
Most üdvöz légy hát nyár, lágy napsugár
Ki a téli időt feledteti,
S a hosszú éj végét jelenti.”
S e kiáltással a dal véget ért,
És a madarak mind elrepültek,
Én is fölkeltem, s mentem könyvekért,
Hogy olvassak és olyat keressek,
Mint ez volt, hátha olyat lelhetek,
Mitől álmom újra ily helyről szól,
S időt nem veszek el olvasásomtól.
Parliamentum avium in die Sancti Valentini tentum
secundum
Galfridium Chaucer. Deo gracias.ii